Az irgalom evangéliumi fogalma, úgy gondolom, a keresztény tanítás centrumában foglal helyet. A világ: az emberiség és a természet mindenképpen irgalomra szorul, és az irgalom morális fogalma mintegy szinonimája annak, hogy keresztények vagyunk. Ugyanakkor az irgalom fogalma nem valamilyen zord szigort képviselő erény, inkább a mindennapok gyakorlati életvitelének irányítója, legalábbis ennek kell lennie. Pál apostol írja a Rómaiakhoz szóló levelében: „ahogy egy testben több tagunk van s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye derűsen”.

Irgalmasnak lenni nem egyszer szomorú életet jelent, az irgalom képviselőinek át kell élniök azokat a fájdalmakat, amelyeket orvosolni szeretnének. Ugyanakkor igaz lelki örömökkel jár együtt az irgalmasság gyakorlása: aki másokkal (emberekkel, állatokkal) irgalmas, az, ahogy én gondolom, az Úristen teremtő terveinek a szolgálatát vállalja: az Úristen munkájában osztozik. (…)

Az irgalomra manapság igen nagy szüksége van a világnak, Európának, Magyarországnak. És azok az állami vezetők, azok a politikusok, akik az irgalom stratégiáját választják – szemben az államigazgatás, akár a társadalmi jólét (a „jóléti állam”) stratégiájával –, bizonyára inkább követik a krisztusi tanítást, mint a szigorú rendvédelmi teoretikusok.

(A teljes írás: Vigilia, 2015. december, 913–915.)