A végtelen isteni természetnek a véges emberi természetben való megjelenése megvilágításához a klasszikus krisztológia szívesen használt két kifejezést: a leereszkedő lekicsinyülés és az elrejtőzés fogalmát. Az atyák a megtestesülést az Isten Ige alászállásaként, leereszkedéseként (katabaszisz/szünkatabaszisz) értelmezik, mely az emberi értelem számára, melyet a bűn vakká és süketté tett, az Ige felfoghatatlan, dicsőséges és fenséges megjelenési formájából való önkiüresítését igényli. Órigenész arról beszél, hogy a Logosz az emberi felfogóképesség gyengeségéhez alkalmazkodva emberi formában mutatkozik meg, hogy fokozatosan az istenség ismeretéhez és az isteni életben való részesedéshez vezesse el az embert. Kelszosz bírálatára válaszolva tanítja, hogy a Logosz egy időre leszáll ahhoz, aki istenségének sugárzását és fényességét nem képes szemlélni, testté lesz és testi módon szólítható meg, mígnem az, aki ebben a formában felfogta, a Logosz által fokozatosan felemelve a dicsőséges formáját is szemlélni tudja. […]

Az alászálló önlekicsinyítés mellett a megtestesülés patrisztikus értelmezésében megjelenik az elrejlés motívuma is. Hilarius szerint „önmagát kiüresítve, önmagán belül rejtve el önmagát, kiüresíti önmagát hatalmának legbelsejében”. Krisztus a megtestesülésben megvalósuló kenózissal nem elveszítette isteni hatalmát, inkább a szolgai alak mögé, önmaga legbelsejébe rejtette. Az elrejtés motívumával az atyák az isteni természet változhatatlansága tételének akarnak megfelelni, ugyanakkor az elrejtés gondolata magyarázó erővel rendelkezik Jézus húsvét előtti hatalmas csodatetteinek és dicsősége kinyilvánításának (vö. színeváltozás) értelmezéséhez is. De talán ennél is fontosabb gondolat annak a paradoxonnak a megfogalmazása, hogy éppen az elrejlésben, a gyengeségben, a lealacsonyodásban mutatkozik meg teljesebben, sőt maximálisan Isten végtelen hatalma, jósága, dicsősége, egyszóval isteni természetének határtalan kiválósága. Az elrejlés így valójában kinyilatkoztatás, kinyilatkoztatása Isten legbenső természetének. Nüsszai Gergely szavaival: „Hogy a mindenható természet az emberi alacsonyságig is képes volt leszállni, az sokkal világosabb bizonyítéka hatalmának, mint hatalmas csodái […]. Isten leszállása bizonyos módon hatalmának túláradása, s ezt az sem akadályozza, ami látszólag ellentétben áll természetével. […]. A nagyság az alacsonyságban mutatkozik meg, s a nagyságot ez mégsem alacsonyítja le.” A végtelen igazi nagysága a végesbe simulva nyilvánul ki, a véges mégsem határolja be.

(A teljes írás az áprilisi Vigilia „Isten végtelensége” című tematikus összeállításában olvasható.)