Felnőttként sokszor elfog a nyugtalanság, amikor a vasárnapi szentmisében ez az újszövetségi szövegrész hangzik el: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3). Nem gondolom, hogy Jézus ezzel azt akarta volna mondani, legyünk infantilisak vagy – a második gyermekkorra tekintve – szenilisek, és akkor minden rendben lesz. Hogy igazából ki is a gyermek az adott szentírási rész alapján, azt a Szentatya oldalán tapasztaltam meg, mert véleményem szerint ő bírja ennek az állapotnak az igazi lelkületét. Amikor útja során a repülőgépen, illetve Rómában két általános kihallgatáson röviden beszélhettem vele, azt tapasztaltam, hogy odaadóan figyelt. Nem úgy, mint én, amikor bejön hozzám a gyermekem, vagy amikor más helyzetekben megszólítanak, és figyelni próbálok, de sokszor csak úgy-ahogy sikerül. Gondolataim ilyenkor gyakran elkalandoznak, már máshol járnak, azon, hogy mi mindent csináltam, vagy azon, amiben éppen benne vagyok, s amit az adott találkozás félbeszakít, és van, hogy az jár a fejemben, mennyi megválaszolatlan levél, mennyi teendő vár még rám… A Szentatya azonban a beszélgetéseink alkalmával végig a szemembe nézett, előfordult, hogy kezét a karomra tette, s úgy figyelt, hogy megszűnni látszott tér és idő, s elhittem, hogy én, a kicsi ember fontos vagyok a világegyház terhét hordó egyházfőnek, és abban a szűk egy-másfél percben valóban érdeklem őt. Pont úgy fordult felém, ahogyan egy gyermek, amikor engedjük megszólalni, mesélni, s ő egyszerűen és teljesen ránk figyel. Pedig az ilyen alkalmakkor is feszített programot teljesít a pápa. A repülőgépen például már több mint harminc emberrel beszélt előttem, és még utánam is legalább ugyanennyien vártak rá. Hogy a figyelmével kapcsolatos tapasztalatom nem valami délibáb, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő eset. Amikor a repülőgépen bemutatkoztam neki, elmeséltem, hogy Erdélyben, Nagyváradon születtem, ő pedig megjegyezte, hogy szerencsés vagyok, mert Erdély nagyon szép. Amikor négy napra rá, a Pozsonyból Rómába tartó úton feltettem neki a sajtótájékoztatón az első kérdésemet, ugyanúgy végig a szemembe nézve beszélt hozzám, majd azzal fejezte be a válaszát, hogy ha nem is konkrétan, de visszautalt a négy nappal korábbi beszélgetésünkre, illetve Erdélyben tett látogatására. Ezt mondta: „És ti, magyarok: veletek voltam tavaly Erdélyben. Csodálatos volt az a magyar mise!” (…)

Sokan közbevethetik, hogy Ferenc pápa nem tökéletesen végzi a szolgálatát, hibázni is szokott. Igazuk van. Ő maga is elismeri ezt, sőt bocsánatot is tud kérni. És minden alkalommal, amikor teheti, azt kéri: ne felejtsünk el imádkozni érte. Úgy gondolom, ha nem is tökéletesen, de teljesen éli meg szolgálatát. És önazonosan. Ferenc pápa gyermeki lelkülettel, a jelent megélve van köztünk az egyházban, a világban, apró lépéseket megtéve, ezzel is rámutatva Mesterére. Hála legyen érte!

(A teljes írás a Vigilia márciusi, „Ferenc pápa tíz éve” tematikájú számában olvasható.)