A kezét látom, mindig a kezét,
elgörbült, bütykös ujjait,
a pergamen bőr alatt
tekergő kékeslila eret, s
érzem, kissé nyirkos,
hűvös a tenyér,
nem szorít már,
nincs benne erő.
Fogom, csak fogom és
dörzsölöm és kulcsolom
a lanyha ujjakhoz az ujjaim,
nézem a csuklót,
a ráncos kézfejet,
igen, lüktet, dolgozik
még a szív, istenem,
mire képes, milyen
elszántsággal élteti
még a testet, ami
élni már nem kíván.
Tudtam, hogy egyszer
eljön ez, hogy lesz ilyen.
Az ész mindent tud,
az ész mindent elfogad.
Csak a… mi is?
Ami nem ész, az lázad,
az omlik össze.
(Kálnay Adél teljes hosszúverse a Vigilia márciusi számában olvasható.)
