Miatyánk, aki a földön vagy;
erős és szép földünkön,
a termékeny talajon;
Szenteltessék meg a Te neved,
melyet senki nem ismer,
kimondani nem mer,
csak a törékeny csönd,
amely mi vagyunk,
a rózsák…
Jöjjön el a te országod
a föld illatos virágaihoz,
hozzánk a kicsinyekhez…
Legyen meg a Te akaratod,
akkor is, ha életünk,
egyetlen délután…
Minden napsütés ragyogjon fölöttünk,
az összes világosság egyetlen napon…
Bocsájtsd meg vétkeinket.
A tüskét a koszorún,
az erejét vesztő illatot, a méhek
szomját nem oltó mézet…
ahogyan mi is megbocsájtunk
az ellenünk vétkezőnek, aki levág,
piacra visz, elad, hazug sírcsokrot
köt belőlünk, barbár
ünnepére otromba ajándékot.
Ne adj át minket az üres
szavak utáni epedésnek,
a szavak hamis csengettyűinek és
kígyó-sziszegésének,
sem a lábak
sietős távozásának,
sem az állatok
sötéten rohadó szívének…
De szabadíts meg minden Gonosztól.
Amen.
(Dulce María Loynaz kubai költő (1902–1997) néhány verse a Vigilia februári, „A katolikus egyház Latin-Amerikában” tematikájú számában olvasható Takács Zsuzsa fordításában.)
