A hívott szám nem kapcsolható
A régi fakapunkat szerettem.
A fakaput, ha verte-ütötte is a szél, az olyan szelíden csattogott, hogy szinte muzsikált.
Ez a vaskapu, ez a vaskapu olyan haragos, hogy nem is érdemes mélyen elaludni.
Akármi ér hozzá, már riaszt is.
De nem a fakapu szelídségével!
Mintha félne egymaga.
Hamar ébreszti az embert, hogy keljen, nézze meg, milyen nagy baj történik vele.
Már megint üti-veri valami.
Legtöbbször a szél persze.
Hát meg lehet a szelet zabolázni?
Számba véve a sok mindent, amit utálok, mert az igazság az, hogy roppant utálós vagyok, hát legelőször is a vaskaput utálom.
Pedig állítólag nagy dolog a vas.
Anyó azt mondta, a vas nemcsak régen szolgálta az emberiség fennmaradását, hanem a jövőben is megszolgál.
Vasmadarak már vannak is! – rázta felém a karját, és mutatott az égre.
De azok olyan tojást tojnak, amik földre zuhanva mindent elpusztítanak.
Nagy dolog a vas.
És milyen vastag a füstje – mondtam volna, ha szót kapok…
Engem mindig kiráz a hideg attól, ha valamiben túl nagy erő van.
Ha valamiben túl sok a „lehetőség”.
Viszolygok az ilyen dolgoktól.
Visszahúzódom.
Előbb gondolatban, és aztán: menekülőre veszem.
Elbújok a kert fenekébe. Addig, amíg hallom, ha kiabálják: Hol vagy, Lili? Sír a gyermek! Anyónak vizet kell vinni! Fát kell vágni! Locsolni ki! Meg kell fejni a teheneket…
Legfeljebb a Palánkáig húzódhatok el.
Tovább: nem.
Mert addig tart a falunk, és az ismeretlentől én is félek.
(Iancu Laura készülő regényének részlete a Vigilia januári számában olvasható.)
