A felszín és a mélyrétegek

Tomáš Halík a kereszténység helyzetéről

A „Kirche bunt” című osztrák lap interjúja a Templeton-díjas cseh vallásfilozófussal és –szociológussal.

Csehországban már generációk óta hozzá vagyunk szokva az egyház térvesztéséhez. A „kemény szekularizálódás” vége után, amikor a kommunizmus bukását követően rövid ideig felszálló ágban volt a vallásosság, ugyanolyan „puha szekularizálódás” kezdődött, mint a legtöbb nyugati országban. Országunk olyan részein, ahol sokáig a népi vallásosság volt a meghatározó, lassabban zajlik ez a folyamat, akárcsak a hagyományosan katolikus országokban, Szlovákiában vagy Lengyelországban. Ahol az egyházak nem voltak felkészülve erre a helyzetre, és a hagyomány tehetetlenségi erejében bíztak, sokkal gyorsabban halad előre a szekularizálódás – ma Lengyelországban a leggyorsabban és a legmélyrehatóbban.
Megváltozott a társadalmi és a kulturális környezet, s gyors ütemben olvadni kezdett az a fajta kereszténység, amely korábban olyan volt, mint egy hatalmas, hideg, mozdíthatatlan jéghegy. A jéghegy képe azonban másra is felhívhatja a figyelmet. C. G. Jung az emberi pszichét is jéghegyhez hasonlította: látható, racionális része (a tudat) igencsak vékony; legnagyobb és legfontosabb része a személyes és kollektív tudattalanba nyúlik. Meggyőződésem, hogy a kereszténységnek sem a külső, intézményi formák a legfontosabb struktúrái, amely most válságba kerültek, hanem a hit mélyebb dimenziója, a spiritualitás. A hit teológiai meggyőződésekben, szertartásokban és intézményekben fejeződik ki. De ennél mélyebben húzódik a spiritualitás – az élő hit, amely átfogja az emberek belső életét és a közöttük húzódó kapcsolatokat. Lehet, hogy a külső struktúrák válsága, megrendülése és felbomlása segít felfedeznünk a kereszténység mélyebb struktúráit, s ha újra élettel telnek meg, megújulásnak lehetünk majd tanúi. Spiritualitáson természetesen nem a „műveljük kertjeinket” magánjellegű magatartását értem, hanem a keresztény egzisztencia belső dinamikáját.
Ha megvan bennünk az alázat és az önkritika, abból nem kell öngyűlöletnek vagy a világ más részeivel kapcsolatban táplált illúzióknak következnie. Ha valahol nő a keresztelések és a papságra jelentkezők száma, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott területen virágzik a kereszténység. Józan afrikai teológusok arra figyelmeztetnek, hogy a keresztségek száma nem azonos a hívő keresztények számával. Egyes latin-amerikai országokban az egyház a hagyomány erejében bízott, de kénytelen volt azt tapasztalni, hogy az alaposabb hitbeli képzést nélkülöző katolikusok gyorsan átpártoltak fundamentalista szektákhoz.
Az emberi psziché természetéből következően az egyházban mindig lesznek olyanok, akik reformokat és fejlődést akarnak, és olyanok, akik biztonságra vágynak. A történelem során néhány szerzetesrend jól meg tudta oldani ezt a problémát: kezdeti konfliktusok után reformált és nem reformált ágaik évszázadokon át békésen tudtak együtt élni.

A tábori kórház a gyakorlatban

Hogy miben látom a kereszténység életesélyét a mai korban? A keresztben és a feltámadásban. Az egyház válságai „passio continuá”-t, a kereszt folyamatosan megmaradó titkát jelentik. A személyes megtérések és az egyház reformjai „resurrectio continuá”-t, folytatólagos feltámadást alkotnak. A feltámadás pedig meglepő átalakulás.
Alaposabban át kell gondolnunk és kreatívan át kell ültetnünk a gyakorlatba Ferenc pápa nagyszabású elgondolását, mely szerint az egyház „tábori kórház”. Ferenc pápa joggal állította, hogy a szinodális folyamatnak nyitottnak kell maradnia: olyanoknak kell lennünk, mint Ábrahám, aki a hit bátorságával indult útnak, és nem tudta, merre vezet.
A tábori kórháznak biztos intézményi háttérre van szükség, amely megfelelő gondoskodást tud nyújtani: diagnózist, prevenciót, terápiát és rehabilitációt. A teológiának spirituális diagnózist kell felállítania a korról, s a pusztító ideológiák, a populizmus, a nacionalizmus és a fundamentalizmus ellen védő „immunrendszert” kell kialakítania. A lelkipásztorkodásnak lelki kísérést kell biztosítania, a közelség kultúráját, a másik meghallgatásának és megértésének kultúráját. Meg kell tanítanunk az embereknek, hogy miként juthatnak el a kiengesztelődésre és a megbocsátásra – például azokban a társadalmakban, amelyek diktatúrák és autoriter rezsimek alatt szenvedtek. Biztosítanunk kell csöndes helyeket és a lelki megkülönböztetés művészetét.
Fontos, hogy minden dologban felfedezzük Istent, minden kultúrában, minden társadalomban. Lendületet adhatnak nekünk azok az evangéliumi történetek, amelyekben emberek a Feltámadottal találkoztak, aki megváltozott, sokszor anonim alakban lépett hozzájuk. Éppúgy felismerhetjük a Feltámadottat, mint Tamás apostol, ha nem fordítjuk el szemünket a világ sebeitől, éppúgy, mint az emmauszi tanítványok, ha figyelünk az úton mellénk lépő idegenre. És ne feledjük el a himnusz szövegét: „ubi caritas, ibi Deus est”, ahol szeretet, ott van Isten.
Világunkban Isten a hit, a szeretet és a remény cselekedetei által van jelen. De a hitet nem keverhetjük össze a vallási meggyőződéssel, a reményt az optimizmussal, a szeretetet az érzelmekkel. A felszínen élt élettől a mélyből fakadó élet felé kell tartanunk, az önközpontúság és a „külső Isten” felől a belső forrásként felfogott Isten felé.



Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés