Görögkatolikus szórvány egy pap szemével

Mosolygó Péter


Kisgyermekkorom meghatározó élménye, hogy pap édesapámmal vasárnap reggel beülünk a Trabantba és indulunk az ötödik kerületből Csepel-szigetre, hogy sorozatban három liturgián ministráljak neki Csepel-Belváros, Királyerdő, Halásztelek, Szigetszentmiklós vagy Szigethalom templomában. Mindenütt római katolikus templom és liturgikus tér, sehol egy ikonosztázion – még Buda-Fő utcán sem, a máterben, ahol édesapám segédlelkészként szolgált –, olyat csak szintén pap nagyapámnál láttam Nyíracsádon egy hagyományos görögkatolikus faluban, Kelet-Magyarországon, a román határhoz közel. A Szent Liturgián kívül – ami bizánci rítusunk szóhasználatában a szentmisének felel meg – más szertartást nemigen ismertem mindaddig, amíg Szabolcsba nem kerültünk hagyományos egyházközségbe. Feldereng előttem, amint édesapám lelkesen ragasztja otthon rétegelt falemezre az ikon-falinaptárból kivágott reprodukciókat (abban az időben, a II. Vatikáni zsinat utáni hőskorban így voltak pótolhatók az elérhetetlennek számító, kézzel festett ikonok), illetve készíti a szintén ikonos szentképekkel díszített plakátokat a templomi hirdetőtáblákra. A liturgikus énekek ősi szövegei és dallamai mellett ezek az apró momentumok emlékeztettek a görögkatolikus gyökerekre – meg persze azok a liturgikus kellékek (díszes evangéliumos könyv, húsvétkor az oltárra terítendő ékes síri lepel), amiket „mobilsekrestyéjében”, vagyis egy bőröndben állandóan magával cipelt.
Mindezek a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának emlékei. Van, ami azóta sem változott sokat, de Istennek hála, sok fejlődés is történt az évtizedek alatt. Az összehasonlítás lehetőségét az adja, hogy egy szabolcsi, majd hajdúsági kitérő után néhány éves papként visszakerültem a szórványba: először édesapám nyomdokait követve magam is budai segédlelkész lettem a Fő utcán, majd Keresztes Szilárd püspök veszprémi szervezőlelkésznek nevezett ki. Ez már a „világ vége” volt görögkatolikus nézőpontból, bár Győr és Pécs még messzebb vannak, sőt azóta lett zalaegerszegi, szombathelyi és soproni szervezőlelkészségünk is! Budán legalább már történtek lépések az eredetileg római katolikus kórházkápolnaként funkcionáló Szent Flórián templom liturgikus terének keletibbé tételére: stilizált mozgatható képállványok jelenítik meg az ikonosztáziont. Veszprémben azonban újra egy teljesen latin liturgikus térben kellett miséznem, jóllehet a Károly-templom építészeti stílusa bizánci jegyeket is mutat, ami otthonosság-érzést adott maroknyi közösségünk számára. Nem telt bele sok idő, itt is elkészültek azután az ikontartó állványok. Legutolsó állomáshelyemen, Pomázon is hasonló helyzet fogadott: közös használatú kápolna „vegyes” liturgikus térrel. Míg a hajóban a falon számunkra rítusidegen fatimai Mária-szobor és faragott keresztúti stációk sorakoznak, addig a szentélyben itt is adottak a „tologatható” ikonállványok: görög liturgián oltár hátra, állványok előre ikonosztázion gyanánt, latin rítusú misén oltár előre a szembe misézéshez, ikonok hátra, a szentély falához díszítésképpen. (…)
Régi vágya a görögkatolikus lelkipásztori ellátásról gondolkodóknak, hogy előbb-utóbb legalább minden megyeszékhelyen legyen görögkatolikus pap, amivel biztosítottnak látszana az egész ország területére szétszóródott híveink lelki gondozása. Második generációs szórványpapként remélem, magam is tudtam tenni azért, hogy a görögkatolikusok gyökereiktől távol is megmaradjanak önazonosságukban.
Nem véletlen a múlt idő használata – szolgálatomat Máriapócson folytatom. Eddig vittem, ezentúl szeretettel hívom és várom a szórványból érkező testvéreket feltöltődésre!

(A teljes írás a Vigilia júliusi, „Görögkatolikusok Magyarországon” tematikájú számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés