Az etika éppúgy közös minden ember számára, mint a csillagos ég fölöttünk. Az erény és a bűn teljesen ökumenikus, sőt, vallásközi jelenség. Nincs görögkatolikus, hindu vagy ateista lopás, hanem lopás van. Így az utóbbi időkig nem is tűnt nagy problémának, hogy a magyarországi görögkatolikus papok többnyire nyugati szellemiségű morálteológiát tanultak, s a prédikációkban és a gyóntatásban a hívekhez is a latin szellemiség jutott el. Üdítő azonban találkozni olyan mai keleti katolikus és ortodox teológusokkal, akik mégis tudnak újat felvetni a teológiai etika számára. Frissítő olvasni azokat a keleti teológusokat, akik jól ismerik a nyugati teológiát is, és fel tudják mutatni, hogy az univerzális etikához mégis tud valami csodaszép sajátosat ajándékozni a keleti keresztény kultúra. A magyar görögkatolikus egyházban egyre tudatosabban keressük a tiszta keleti forrásokat, melyek valóban kimeríthetetlen frissességet képesek hozni a teológiai etika területére is. A teológusok hivatása nemcsak az, hogy „utólag” magyarázzák a hivatalos egyházi álláspontot, hanem „előre is” merészkedjenek, s megnyissanak gondolkodási horizontokat. A következőkben három vérbeli keleti teológusra hagyatkozunk, hogy előrefelé nyissák meg etikai gondolkodásunk horizontját.

Stanley S. Harakas: a liturgia emotív etikája
A nyugati gondolkodás szeret analizálni, a valóságot részekre szedni; így több figyelem juthat a részekre, ám később nehezebben állhat össze az egész, könnyebben elveszhet a holisztikus látásmód. Így a teológiában is megjelennek a dogmatika, a biblikum, a liturgika, a morálteológia, a spiritualitás szempontjai, és ezek részletekbe menő szakteológiai kutatása – ám fenyegethet a veszély, hogy „teológiák” alakulnak ki az egyetlen teológia helyett. Megtörténhet, hogy még egy kiváló szakteológus is nehezen tudja a maga élete etikai síkjára lefordítani szakteológiai tudását, illetve az embereknek is csak egy rész-teológia kell (például egy kis spiritualitás). Karl Rahner sokat panaszkodott rá, hogy a hívők nem a teológia közepéből, lényegi igazságaiból élnek, hanem esetleg valami perifériális igazságból. Megtörténhet, hogy az etika is el tud távolodni a liturgiától, a dogmatikától, a spiritualitástól. Klaus Demmer „őrzőként a strázsán” hangsúlyozza, hogy a nyugati keresztény etika egyre inkább filozófiai jellegű akar lenni, s egyre kevésbé teológiai természetű. A keleti teológiai gondolkodás mindig is jobban őrizte a holisztikus látásmódot, ám ennek hátránya a részletek elemzésének hiánya (például a védőoltások etikai legitimációjának problémájával kapcsolatban). A keleti kereszténységben szerves egységben marad a dogmatika, a biblikum, a spiritualitás és a morálteológia – és pontosan azt érdemes kutatni, hogyan hatnak egymásra.
A liturgia és az etika kapcsolatát kutatta Stanley S. Harakas atya, a 20. század egyik legjelentősebb ortodox erkölcsteológusa, az USA-ban élő görög ortodox diaszpóra papja és professzora. Felveti a kérdést: az erkölcsi diskurzus nyelve a „kell”, hiszen normatív beszéd, ám a liturgia nyelvére nem ez a jellemző. A liturgia nyelve a dicsőítés, így egészen közvetlen etikai parancsokat nem lehet kiolvasni belőle. Hogyan függenek mégis össze? Harakas szerint a liturgián nem közvetlenül parancsokat adó etikával találkozunk, hanem „érzelmi (emotív) etikával”.

(A teljes írás a Vigilia júliusi, „Görögkatolikusok Magyarországon” tematikájú számában olvasható.)