Távlat a tengeribetegeknek


A „La Croix” című katolikus napilap Godefroy Raguenet de Saint Albin trappista apáttal készített interjújából idézünk.

Mindennapos feladatunk, hogy emberségünk tésztáját gyúrjuk, el kell ugyanis fogadnunk, hogy a másik emberrel való találkozásunk a színtere a megtérésünknek. Hogyan is mondhatnánk, hogy szeretjük Istent, ha először nem a mellettünk álló testvérünket szeretjük? Mi, szerzetesek, azért élünk közös életet, hogy átéljük a kegyelemhez fűződő viszonynak ezt a formáját, mely nap mint nap csiszolja, javítja és megtermékenyíti emberségünket.
Én először katonai kiképzést kaptam, tengerészparancsnok lettek, mert vágytam a kalandra, s szolgálni akartam a hazámat és a békét. De a vágyaim nem álltak meg itt: átéltem, mennyire kettős, hogy fegyverekkel próbáljuk szolgálni a békét, amivel csak újabb konfliktusoknak ágyazunk meg.
A Tibhirine-i trappista szerzetesek példája segített észrevennem, hogy másféle élet is van. Éppen Amerikában állomásoztam, és az amerikai trappisták segítettek megtalálni a saját utamat. Megtudtam, hogy több kísérlet is történt az algériai közösség újraindítására, de egyik sem járt sikerrel.
2014-ben találkoztam a szíriai Mar Moussa-i monostor egyik korábbi novíciusával, s kérelmeztem, hogy csatlakozhassak ezzel az iszlámmal párbeszédet folytató ökumenikus közösséghez. Kétszer is elutasításba ütköztem. 2014-ben viszont megkértek, hogy a libanoni határnál élő trappista nővérek papja legyek Szíriában, és erre igent mondtam. Szíriában példátlan módon éltek együtt a különböző vallások, de az országot tönkretette a nagyrészt kívülről rákényszerített háború. A nővérek 2005-ben érkeztek meg Aleppóba, a hegyen telepedtek le, olyan területen, ahol egy keresztény maronita falu és egy muszlim szunnita falu helyezkedett el egymással szemben. Egy évvel később már háború dúlt körülöttük, és éjszakáként hosszú órákig mondták a rózsafüzért. Én már a heves harcok után érkeztem, de a helyzet továbbra is bizonytalan volt. Három és fél éven át mindenesetre átélhettem, amire vágytam: az imádság kicsiny mustármagja voltam a szenvedés tengerében.
Aztán visszatértem Európába, és az Acey-i közösség apátjává választottak. A szerzetesi élet ma is termékeny, amit a Tibhirine-i testvérek is ragyogóan példáznak. Ha valakit tengeribetegség gyötör, a hajó alján gubbaszt, és eltűnik előle a látóhatár. A globális egészségügyi, gazdasági, ökológiai és politikai válság sokkjától a nyugati társadalmak is tengeribetegek lesznek, és már nem látják a horizontot. A monasztikus élet egyszerűen a jelenlétével utat hasít a Másik felé, aki ígéretet ad, s megnyitja az értelmes élet távlatait. Ezt élik át azok az emberek, akik eljönnek hozzánk a monostorba.
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés