Ellenkultúra helyett részvétel


Az emberiséget ma sokféle szál összefogja, de mélyen megosztott is, és a megosztottság a társadalmakon, a nemzeteken, az egyházakon és a családokon belül is jelen van. Ebben a helyzetben igazi ökumenikus lelkiségre van szükségünk. Túl kell lépnünk kollektív önzésünkön, nemzeteink és vallásaink nárcizmusán és provincializmusán. Nemcsak eddigi ökumenikus erőfeszítéseinket kell elmélyítenünk, hanem magát az ökumenét kell mélyebben megértenünk. A katolikus kereszténység csak akkor lehet igazán katolikus, ha más vallásokkal és a szekuláris világgal kapcsolatban is elindul a párbeszédtől a mélyebb ökumené felé. A zsinat megpróbálta kivezetni az egyházat az ellenkultúra zsákutcájából, abból az állapotból, amely csupán elzárkózik a környező világtól, először is a protestantizmustól, aztán a modern szekuláris kultúrától. A zsinat katolicitásra törekedett, vagyis olyan szemléletmódra, amely szerint az egyház nem ellenségektől körülvett erőd, hanem az egység „szentsége” (hatékony jele), amelyre az egész emberiségnek meghívása van. Az első lépésekre már sor került, de ökumenikus tapasztalatunkat még jócskán el kell mélyítenünk.
A katolikus egyháznak azonban nem szabad feloldódnia valamilyen határokat nem ismerő eszperantóban, és tudnia kell, hogy az egység, amelyre ígéretet kapott, csak az idők végén fog teljességgel megvalósulni.
Az emberiség egységesülésének folyamatában betöltött egyházi hivatás ilyetén felfogásához egyrészt másokkal szembeni bátor nyitottságra, másrészt „eszkatologikus türelemre”, tiszteletre és vendégszeretetre van szükség. A zsinat hasonlóan bátor lépésre szólította fel a zsinatot, mint amit egykor Pál apostol megtett, amikor a megszülető kereszténységet egy zsidó szekta formájából kiemelve kivezette a korabeli világ egész nyilvánosságába, s egy olyan életforma egyetemes ajánlataként mutatta be, amely nem a domináns kulturális határok alapján szerveződik.
Ha a kereszténység el akarja mélyíteni katolicitását, s nemcsak párbeszédre törekszik, hanem valóban részt akar venni a világ folyamataiban, el kell gondolkodnia azon, hogy minek tartja önmagát. Hol dobog a kereszténység identitásának szíve? A húsvét titkában. A koronaválság idején új megvilágításba került számomra a húsvét titka, a halál és a feltámadás titka: valaminek meg kell halnia (az egyházban is, bennünk is), hogy sor kerülhessen a feltámadásra – és a feltámadás nem azt jelenti, hogy visszatérünk valamilyen korábbi állapothoz, hanem azt, hogy mélyrehatóan átalakulunk. Ez a gondolat ebben az egész rendkívüli időszakban velem volt (és továbbra is bennem él).

(Részletek a Zentralkomitee der deutschen Katholiken honlapján „Az egyház és a hit helyzete a pandémia idején“ címmel közzétett írásból.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés