A régi és az új

Thomas Merton nagyböjti naplóiból


A régi és az új. A „régi embernek” minden régi – már mindent látott, vagy legalábbis azt hiszi. Már egyáltalán nem tud remélni abban, hogy valami újjal lehet még dolga. A régi dolgokban leli kedvét, amikhez ragaszkodik, retteg, hogy elveszíti őket, de ettől még nem teszik boldoggá. Így hát megmarad réginek, és nem tud változni. Nem nyitott semmiféle újdonságra. Élete egy helyben toporog, és terméketlen. Hiába történik sok minden vele, a változásnak semmi esélye.
Az „új embernek” minden új. Még a régi is átalakul számára, és mindig újnak tűnik. Nincs semmi, amihez ragaszkodnia kellene. Nem veti semmi olyanba a reményét, ami már elmúlt. Az új ember ott is felfedezi a valóságot, ahol a testi szem nem lát semmit – ahol még nincs is egészen jelen a valóság – ahol még éppen létrejön a szeme láttára.
Az új ember olyan világban él, amely folyamatosan megteremtődik és megújul. A megújulás és a teremtés tartományában él. Az életben él.
A régi ember élet nélkül él. A halálban él, és ahhoz ragaszkodik, ami már meghalt és ami azért halott, mert ragaszkodik hozzá. Közben persze állandóan azt hajhássza, hogy történjen valami, mert viaskodik a halál kötelékeivel. Nyomorúságos az egész küszködése, és nem tudja megadni neki az életet.
Ilyen gondolatok jártak ma a fejemben szentáldozás után, amikor egyszer csak rájöttem, hogy már régóta én magam is elvesztettem azt a reményt, hogy bármi új adódhat számomra. Pedig micsoda ostobaság is ez, hiszen ami új, állandóan körülveszi az embert.
Milyen keveset gondolkodom igazán! Mivel sokat írok, azt képzelem, hogy sokat is gondolkodom, de ez nem igaz. Lehet, hogy inkább átélni próbálom a dolgokat, ahelyett, hogy gondolkodnék róluk. De ez nem elég.
„Aki lát engem, látja az Atyát”, mondta Krisztus. Isten kiüresítette magát, a világba jött, és nem tartotta vissza valóságát valamilyen rejtekhelyen, valamilyen biztonságos helyen, s nemcsak önmaga árnyékát vagy szimbólumát mutatta meg nekünk. Kiüresített magát, és teljes valójával jelen van Krisztusban. Krisztus nem pusztán Isten kisujjának a vége, aki a világban mozog, és bármikor visszahúzható, soha nem fenyegeti semmi, és soha nem is igazán kockáztat semmit. Isten teljesen átadta magát, amikor megtestesült. Nemcsak egy lett közülünk, de igazán az lett, ami mi vagyunk.

(1959. március 18. és 1960. március 25.).
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés