A feketék halnak meg először…

De nem a kiváltságosok alamizsnájáért koldulok


Már fiatal koromban megtanultam valamit a horrorfilmekből: a sztereotípiákkal ábrázolt, vicces fekete szereplő mindig az elsők között hal meg. A filmeket gyakran rasszista szellemiség hatja át. A filmek pedig nemcsak műalkotások, hanem az adott nemzedék kultúrájáról is tanúskodnak, és a kortárs társadalmat is tükrözik. Amerikában és mifelénk egyaránt folynak viták arról, hogy az Elfújta a szél továbbra is elérhető lehet-e a nagy filmes szolgáltatók kínálatában, arról viszont alig beszélünk, hogy egy-egy film száműzése még nem oldja meg a rasszizmus problémáját.

Addig biztosan nem, amíg a feketéket és más bőrszínű embereket csak amolyan kis haverként kezelik a filmeken, a vállalatoknál, az egyházi szervezeteknél és intézményeknél: a sokszínűséget megjelenítő díszletként, a fehérek lelkiismeretének megnyugtatására. Nem akarok vádaskodni, és nem koldulok a kiváltságosok alamizsnájáért. Csak azt akarom mondani, hogy gyorsan felrakott szépségtapaszokkal semmit nem lehet megváltoztatni. Még az egyházban sem.

A napjainkban folyó tiltakozásokra utaló hashtagekkel (#blacklivesmatter, #whiteprivilege) küldött üzenetek jó szándékból fakadnak, és azt jelzik, hogy sokan készek felemelni a szavukat. De ezzel még nem fogják megváltoztatni a világot. Emlékeznek még a koronaválság idején az egészségügyben dolgozóknak küldött esti tapsvihar hullámára? A lelkesedésnek vége. Az egészségügyi dolgozók helyzete pedig semmivel sem lett jobb. A rasszizmusról folyó vitának akkor lehet eredménye, ha a digitális színtérről átkerül az analóg színtérre: a jó szándékból fakadó követeléseket a magatartás megváltozásának kell követnie.

Néhány kérdést szeretnék feltenni, olyanokat, amelyek segíthetnek abban, hogy tényleg megváltoztassuk a hozzáállásunkat.

Mit akarok? Csak gyors látszatmegoldásokat? Maga a dolog érdekel, vagy csak a lelkiismeretemet akarom megnyugtatni? Hasznos és fontos, hogy vitát nyissuk arról, hogyan beszélünk a nyilvánosságban. De az ilyen viták még nem oldanak meg semmit. Ha tiltakozom a közösségi médiában és felemelem a szavam: gondoltam-e a farsangi napokban arra a tíz emberre, akit rasszista indokból megölt egy szélsőjobboldali ember a házunk előtt? Mi változott azóta? Csak lelkesedési hullámról lenne szó, amelyet meglovagolok kissé? Vagy csak magamat akarom reflektorfénybe állítani kissé? Ha elgondolkodunk azon, hogyan viselkedtünk korábban, könnyebben tudunk következtetéseket levonni arra nézve, hogyan érdemes jelen lennünk a jövőben a közösségi média felületein.

Intézményekre hárítom-e a rendszer megváltoztatásának felelősségét? Oldjanak meg mindent mások? A politikusok, a püspökségek, protestáns téren a tartományi egyházak? Mi a helyzet azokkal a csoportokkal és egyesületekkel, amelyeknek én magam is tagja vagyok? Nem tudok elindítani valamit helyi szinten? Miért várok arra, hogy mások megmozduljanak? Amikor például azt látom, hogy mások vicceket engednek meg maguknak különböző etnikumok rovására?

Úgy vélem, már ismerem a fekete és más bőrszínű emberek problémáit? Azt hiszem, tényleg nyilatkozni tudok a nevükben? Azok a fehér férfiak és fehér nők, akik kifogásolják, hogy a mi kultúránkban csak fehéreknek van joguk megszólalni, továbbra is fehérek maradnak.

Kedves emberek, szép és jó, hogy kifogást emeltek az igazságtalanság ellen – de ne vegyétek el az érintettek hangját. Ne kezeljétek őket kiskorúként, ne nyomjátok el a hangjukat. Ne arra használjátok fel a rasszizmusról szóló vitát, hogy a saját érdekeiteket és céljaitokat igyekeztek előmozdítani. Hallgassátok meg az érintetteket, és hagyjátok, hogy elmondják, amit akarnak. Legyetek támaszaik, de ne ti legyetek a hangjuk. Audre Lorde amerikai írónő pontosan megfogalmazza, miről van szó: „Nem a különbségeink választanak el minket. Hanem az, hogy nem tudjuk felismerni és elfogadni a különbözőségünket.” Istenképiségünkben gyökerezik, hogy különbözők vagyunk, és különbségeink kiegészítik egymást: ez mindannyiunk mélységesen keresztény meggyőződése. Egy sok tagból álló testben nem lenne szabad előfordulnia, hogy mindig a vicces fekete haljon meg először.

(A szerző, Regamy Thillainathan, a Teréz anya által alapított Corpus Christi papi mozgalom tagja, a kölni érsekség hivatásgondozó központjának igazgatója.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés