Ha nem kapunk levegőt, mások lehelnek be az életbe

Image

Egy állandó diakónus harca a vírussal


Az alábbiakban Ludger Verst német állandó diakónus és újságíró beszámolójából idézünk.

A kórházba érve már a bejáratnál vár egy orvos és egy ápoló. Úgy néznek rám, mintha veszélyes lennék. Mindig jó, ha fény gyullad a sötétben, de semmi rosszat nem sejtek, amikor másnap a főorvos az ágyamhoz lépve közli, hogy megfertőződtem a koronavírussal. Mennyire más így hallani a szót, mint korábban a hírekből! El sem tudtam képzelni, hogy engem is utolérhet a baj. Szerencsére az orvos hamar elmegy, így nyugodtan tudok sírni. Felhívom a feleségemet, még soha nem éreztem magam ennyire közel egy emberhez, mint most. A nem invazív lélegeztetésnek annyi előnye van az invazívhoz képest, hogy magas nyomás segítségével maszkon keresztül lehet levegőt juttatni a tüdőbe, és nincs szükség intubálásra. Lélegeztetés folyik tehát, vég nélkül, legalább napi tizenkét órában. Hogyan bírhatnám ki ezeket a napokat? Régen örömmel vettem részt tízkilométeres futóversenyeken, de akkor be tudtam osztani az erőmet és a levegőmet. Most semmit nem tudok beosztani. És a csúcsidőmön sem tudok javítani. Éppen ellenkezőleg, minél tovább fekszem és lélegzem, annál rosszabbra fordul az állapotom. Átélem, hogyan veszi be magát a vírus a tüdőmbe. Mély levegőt sem tudok venni már.
A feleségem megszervezi, hogy a barátaink és a szomszédjaink összefogjanak a lélegzésem megkönnyítéséért. „Beszívás, kifújás”, küldik az üzeneteket; „lélegezzünk együtt „Ludgerért”, írják egymásnak. Jelképes összefogásukból közös lélegzés lesz, valóságos hátszél, amely napokig húzódó mozdulatlanságomból visszafúj az életbe, s felébreszti bennem az akaratot, hogy újra önállóan lélegezzek. Talán ez a legfontosabb tapasztalatom a kórházi napokból: ha az egész életünkről van szó, nem vagyunk egyedül. Ha nem kapunk levegőt, mások lehelnek be az életbe: mások in-spirálnak minket. Az önálló lélegzés és az inspiráltság szerves egységet alkot. Ezután még hat napig az intenzív osztályon maradok, de már túl vagyok a veszélyen, lélegzetvételről lélegzetvételre visszahódítom az életemet. Még kell idő a felépülésre, de az életem már most is frissebb és intenzívebb. Valószínűleg ezután sem fogok kevesebbet dolgozni, de jobban beosztom majd a munkámat, és több időt szánok majd azokra, akik fontosak nekem: különleges módon ők in-spiráltak az elmúlt hetekben.

(forrás: Frankfurter Rundschau)

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés