KEMÉNY KATALIN

Így én őt és így ő engem

 

Kemény Katalint (ha egyáltalán) nem költőként tartja számon a magyar irodalomtörténet. Csak a hozzá közel állók és utánozhatatlan lírai prózájának vájt fülű olvasói sejthették róla, hogy költő, és hogy távol az úgynevezett irodalmi élettől ama kevesek útját járja, akik zsigerileg, lényük legmélyét és legjavát illetően, a szó eredeti értelmében azok. De bizonyos senki sem lehetett abban, hogy e benső út végigjárásával párhuzamosan vajon a maguk fizikai valójában is megszülettek-e a keze alatt az olyan szövegek, amelyek a mindközönségesen ,,versnek,, nevezett valamihez lennének sorolhatók. Ma már tudjuk, születtek, mégpedig javarészt (de nem kizárólag) a hitves, Hamvas Béla 1968-ban bekövetkezett halála után és az ő emlékére. Ezekből az erősen metafizikai ihletettségű versekből most először ismerhet meg néhányat az érdeklődő olvasó. (Szántó F. István)

Ahogy a mészégető kemencék füstje a felhőt

És lihegő felhőnyájat az eget óvó köd

 

Ahogy nedves rétek gyöngyét lábujjam öröme

És az öröm mézbuborékát gyermekarc fénye

 

Ahogy ölem csend-völgye szüzek szavainak csengését

És egyetlen vércsepp a világszéles lágy legelőt

 

Ahogy a feslett márványküszöb a hívők lépését

És kezünk sóvárgása a kilincs reszketését

 

Úgy engem az Isten

 

 

Fenyőfák, oltalmazzátok az emlék gyökerét

            tapintó testvért.

Mint alvó madár pihegő mellét hűs bokor alján

            gömbölyű kézzel

Érinti szemem halkan porladó szíveink mélyén

            az örök kristályt,

Fényeket oldó, színeket ontó megbonthatatlant

            csak egy sugárral.

Mégis, a remegő közelben hasad a teljes rózsa,

            villanó prizma,

Szétlövelli lándzsás levelek egymásból szikrázó

            gyenge csiráit.

 

Tűzháromszögek. Egymásból mértékre szökkenő nyilak

            zengő zuhataga,

Tűzháromszögek, önnön csúcsuk felé röppenő nyilak,

            némák, komolyak,

Önmaguk varázslatát rajzoló virágtalanok,

            égő igézetek,

Tűzháromszögek, istenkövetelők szakadatlan,

            izzók, sötétek.

 

Célba ért pillanat, élő torony, homloka zárul

            örökzöld csenddé,

Futótűz halkul örökzöld lánggá, elérhetetlen

            vidám dicsfénnyé.

Beteljesült tüzek. Az érintésük tiszta gondolat,

            eget teremtenek.

 

Fenyők aranypor illatán, táruló szárnyán leng az ég

            a mozdulatlan

Fenyőfák vitorlája feszülő ívben tartja

            a nyirkos időt,

Hogy el ne ússzék a szótlan árbocrudak között,

            dallamos semmi

És az ívek, akár az ég, egyszer csak mind betelnek,

            erjedő lelkek,

            száll az őszi köd.

 

Tűznyilak érintésére a régiek árja

            lassan megered,

Lombok, karjukat földre hajtják, szétomló ívek,

            roskadó kupolák.

 

Az ágak hegye fűre csepeg

Az ég a földbe vágyik

Kedvéért vízzé válik

S míg telnek a szomjas gyökerek

A langyos föld elalszik

 

Testvéreim, fenyőfák, homlokunk tükre összeér,

És gyökerünk az óceán alatt összefonódik,

 

De az emlék örökégő csúcsok felett suhan,

És a gyökereknél is mélyebben kúszik

 

Fenyőfák, ti vagytok és én bennetek az emlék,

            egyetlen való,

Ég és Föld – nem! Ami azokon is túl,

            ez itt, a közép.

 

 

1971. november 7.

 

Halálunk felett három év

nap és hold szemben áll

kert alatt idegen

korhadt reccsen az ág

roggyant kazal halott fű ég

pernye szelíden száll

füsttel takarózik az ég

 

 

Holdtele csend

 

I.

Holdtele csend...

madárszárny-rebbenés karcolja,

vagy a gyenge meggyfalomb

rezzent egy régmúlt érintésre?

 

II.

Milyen széles éjszakába borultál

fényeddel betöltöd a kertet

mosolyod messze koszorúját

fűzöd körém álmomat megérinted

 

a lomb alatt madárka rebbent

 

III.

Csorbul a méz fénytele holdból

Csordul a csend kék éjszakából

A csend a fény

 

Melyikük rejt Téged

e néma ragyogásban?

 

 

Szent az idő

 

            szent, szent, szent

            az üres oszlopot sűrű

            táncába szövő folyondár

szent, szent, szent

            az üres oszlopot tartó

            körré lobogó, szikrázó

            SEMMI

 

 

Könyörgés

 

Bűnöket foszlató, vétkeket oszlató, kísértést

felszívó, sebeket hűs-hintő, fekélyre lehellő,

rontást betapasztó

            könyörülő kenet

köteléket oldó, világtájat bontó, hangot és

hallgatást, szirtet, szakadékot, jégverést,

ujjongást, patakot és fohászt, sugarat és árnyat,

még a szirommosolyt is

            semmivé altató

            CSEND

            irgalmazz!

 

 

Nauszikáa

 

Míg az enyészet bő selymét fésülöd

fürtjeid közt medret nyitsz a vizeknek

ujjad álomhegyén aion fakad s hull

Perszephoneia lápsötét ölébe

 

csak vásznad gyepre terített fénye

ragyog a napról vissza - örökre

 

 

Perszephoneia

 

Lápsötét mosolyodban Perszephoneia

ringatod rejted a völgyek az éjek

gyökerükre sóvár nyiroktüzeit

s a várakozást a kóbor idegenre

idegen

            pezsgő magoktól szabadítva

lássa meg gyökerét szűzi palástodban

            egy isten

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2008.3.12.