TUSOR PÉTER

Felekezetszerveződés a kora újkorban

1967-ben született Turán. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK történelem–latin szakán végezte. Jelenleg a PPKE BTK Történettudományi Intézetének docense. Legutóbbi írását 2004. 1. számunkban közöltük.

I. Az ellenreformáció és katolikus reform/megújulás fogalomhasználatának kritikája

 Az ,,ellenreformáció,, fogalma eredetileg az 1770-es években tűnt fel a göttingeni jogász, Johann Stephan Pütternek a Szent Római Birodalom történetéről írt munkájában. Megalkotója a német területeken 1555–1648 között végbement folyamat megjelölésére használta, amelynek során a katolikus császárok és fejedelmek elfoglaltak és katolizáltak olyan területeket, amelyek eladdig a protestáns reform zászlaját emelték a magasba. Az ,,ellenreformáció,, fogalmát Pütter és követői eredetileg nem szánták a Birodalom határain kívüli használatra. Kizárólag Németország történetének azt a periódusát jelölte, amely az 1555-ös, a területi egyházak cuius regio, eius(/illius) et religio alapelvét megteremtő augsburgi vallásbéke és a különféle vallásfelekezetek határait rögzítő 1648-as vesztfáliai békekötés között húzódott.

 Az ellenreformáció fogalma nem mást jelölt, mint a protestánsok számára Augsburgban biztosított ius reformationis ellentétének megvalósítását Németországban. Azaz, ha egy földesúr katolizált, alattvalóinak is követniük kellett. (1648-ban, a harmincéves háború lezáró vesztfáliai békében ezt a ius reformationissal egyetemben megszüntetik.) Némileg ironikus, hogy az ,,ellenreformáció,, fogalma éppen az 1770-es években, a jezsuita rend megszüntetésének évtizedében tűnik fel és terjed el annak a Birodalomnak a területén megvalósult történelmi és jogi szisztéma meghatározására, amely a 19. század elejére hamarosan maga is el fog tűnni.

Az ,,ellenreformáció,, és a Birodalom határain kívüli ,,ellenreformációk,, fogalmi megkülönböztetése a nagy protestáns történetíró, Leopold von Ranke a pápák történetéről írt munkájában született meg. A fogalmat gyakorlatilag ő terjesztette ki Európa egészére, és gyökereztette meg a történetírásban. Az ,,ellenreformáció kora,, kifejezést őutána kezdték el használni. Elsősorban persze a protestáns történetírók, és Rankéval ellentétben mind pejoratívabb kontextusban. A reformáció vívmányainak megsemmisítését, a késő középkori állapotokhoz történő visszatérést látták, láttatták benne.

A kifejezés önmagában a mi fülünk számára is pejoratív mellékzöngét tartalmaz. Mintha tényleg semmi mást, mint egy megújulási törekvéssel való szembehelyezkedést jelentene. Ebben a megközelítésben reformáció = progresszió, ellenreformáció = reakció; s máris a forradalom-ellenforradalom képletére asszociálhatunk.1

Ezzel szemben a katolikus történészek erőteljesen vitatták az ellenreformáció fogalmának létjogosultságát. Helyette a katolikus reform, katolikus reformáció, katolikus restauráció (megújulás értelemben) kifejezéssel próbálják megragadni a lényeget. Azt hangsúlyozták, hogy a nyugati egyházon belül már a reformációt megelőzően erőteljes reformtörekvések voltak (a reformzsinatok Konstanz, Basel–Ferrara–Florenz közismertek). Ezekről meglehetősen rózsás képet festő interpretációjuk üzenete: a nyugati kereszténységben, a latin egyházban jelenlévő 15. századi reformtörekvések a protestáns szakítás nélkül is érvényesülni tudtak volna. Következésképpen a nyugati keresztény egység felbomlásáért a protestantizmust súlyos felelősség terheli.2

 A felekezetileg elfogult irányzatok összebékítésére a 20. század közepén történet kísérlet, amely a megoldást kompromisszumos formában, a két fogalom együttes használatában vélte megtalálni. E szerint a reformáció elleni küzdelem és a belső megújulás egymástól elválaszthatatlan, ugyanazon jelenség két komponense. Mindkettő egyszerre meghatározó a 17. század végéig, és a Trentói zsinat (1545–1563) rendelkezései révén mindkét irányt a pápaság felügyelte. Egy hasonlat szerint: az ellenreformáció mint test, a katolikus reform mint az ezt mozgató lélek fogható fel. Szervesen összetartoznak, sokszor egy-egy személyben sem választhatók ketté.3

A Hubert Jedin által kidolgozott kompromisszum gyors és általános elfogadást nyert. Egyik oka a világháború utáni ökumené felerősödése (ami már a század elején jelentkezik, tekintve, hogy a missziós területeken nem nagyon értették a kereszténység európai gyökerű megosztottságát). Másik oka, hogy az 1960-as évektől a felekezetektől művelői személyében immár teljesen független, a korszakkal egyháztörténetírás jelent meg. Ez megközelítésének pártatlanságát a két fogalom együttes használatával biztosítva látta.

 A Magyarországon máig szinte egyeduralkodó Jedin-i kompromisszumnak azonban van egy szépséghibája. Mégpedig az, hogy ha két önmagában fogyatékos komponenst elegyítünk, akkor vélhetően azok szintézise sem lesz tökéletes.

a) Ellenreformáció

Ahistorikus, 100–150 évvel később alkotott fogalom. Például Szántó István, Pázmány Péter még nem tudták magukról, hogy ők ellenreformátorok. Ennél súlyosabb kifogásunk, hogy egy valós részjelenséget általánosít. Könnyű belátni, hogy csak részben, és Európa bizonyos területein lehet szó egy, a reformációra adott válaszról. Hiszen mi a helyzet Spanyolországban és Itáliában, ahol gyakorlatilag nem volt reformáció? A jezsuita rend, Loyolai Szent Ignác úgy indul útjára az Ibériai-félszigetről, hogy alapításának semmi de semmi köze Luther németországi fellépéséhez. Katolikus oldalról számos olyan jelenséget találhatunk, számos olyan elem van, amely szintén nem kötődik a reformációhoz. Ilyenek a tengerentúli missziók, szerzetesrendek alapítása a szegénygondozás, betegápolás vagy oktatás céljaira a Mediterráneum területén.

b) Katolikus reform

A reform szó általános kormegjelölő használata magában foglalja, hogy a 16. század elején a nyugati kereszténység jobban rászorult a reformra, mint bármilyen más korszakban. Ez az állítás igencsak kérdéses, ha nem visszautasítható. Az aggiornamento, a reform állandó kísérő jelensége az egyház életének, amelynek mindig az idők változásához kell igazítani az Evangélium üzenetét (Ecclesia semper reformanda). Továbbá a reform szónak a 16. században már régi keletű, technikai, kánonjogi jelentése volt: alapvetően az egyházi törvénykezés megerősítése a rezidencia, a prédikáció és a cölibátus terén. Ugyanakkor például a jezsuiták, teatinusok, barnabiták stb. korántsem ebben az értelemben igyekeztek reformálni, hanem kifejezetten a személyes vallásos megtérést helyzeték a középpontba. Részben tehát ugyanazt tették, mint Luther. Akkor, amikor nem is ismerhették tanait. A belső, személyessé váló vallásosság elérésének módjai természetesen meglehetősen különbözőek voltak. Luthernél a sola scriptura, sola gratia és sola fides közismert doktrínája, a jezsuitáknál az erőteljes aszketizmus, másoknál a miszticizmus, Kálvinnál a predestinatív transzcendens akarat felismerése és elfogadása lett ennek az útja.

 Célravezetőnek látszik tehát a ,,protestáns reformáció/[kora újkori] protestantizmus,, fogalom-pár mintájára a ,,katolikus reformáció/kora újkori katolicizmus,, értéksemleges kifejezés kulcsfogalomként történő használata.4

A kora újkori katolicizmus meghatározásunk szerint ,,a Róma főségét megőrző keresztény közösségnek a protestáns közösségekkel (felekezetekkel) egyenrangú; a középkori kereszténységétől azokhoz hasonlóan gyökeresen megkülönböztetendő válasza mindarra a kihívásra, amely úgy 1500–1700 között a világtörténelmet jellemezte.,,5

Ilyen kihívás volt mindenekelőtt a laikusok minden korábbinál erőteljesebb szándéka a személyes spiritualitásra. Ez az általános szándék keresztényibb formát vagy éppen tartalmat adott a világi törekvéseknek, és fokozottan jelen volt a korszak eseményeiben: vallási, politikai, társadalmi, intellektuális és gazdasági viszonylatban egyaránt. Ehhez járult még a 15–17. század különleges kihívása, amit a kapcsolatok szorosabbra fűződése Ázsiával és Amerika felfedezése hozott magával: a primitív társadalmakhoz el kellett juttatni az Evangélium üzenetét.

A ,,kora újkori katolicizmus,, kifejezése és definíciója azért leginkább elfogadható, mert az egyházon belüli fejlődést fejez ki, nem csupán egy hangsúlyozott vagy kevésbé hangsúlyozott viszonyt a protestáns reformhoz/reformációhoz. Mint egy ernyő-kifejezés fed le egy sajátos történelmi fejlődést a 16–17. század sokrétű kontextusában.

Kapcsolata a protestantizmussal nem a hatás-ellenhatás képletével, hanem a párhuzamosság, a kölcsönhatás és konkurrencia, valamint az egyenrangúság fogalmaival írható körül. Mind a protestáns, mind a katolikus megoldás az Ősegyház gyakorlatához történő visszatérést hirdette. Ugyanakkor nem tettek mást, mint hogy az idők változásához alkalmazkodtak. Azaz modernizáltak.

A kora újkori Európa és világ spirituális, társadalmi és kulturális stb. változásaira, azok megoldására 5–6 különféle típusú, jelentősebb válasz született: a lutheránus, az anabaptista, a katolikus, az anglikán, a kálvinista és az unitárius.

II. Konfesszionalizáció

A Magyarországon is - az anglikán kivételével - megjelenő felekezetek, más néven konfessziók (confessio = hitvallás) egyenrangúságának, közös jellemzőinek kimutatására, közvetett és közvetlen modernizációs szerepének igazolására a nyugat-európai, elsősorban német történetírás tíz kategóriát állított fel.6

1. Az igazság abszolút birtoklásának tudata

Az összes konfesszió princípiuma, hogy ő a keresztény tanítás egyedül hiteles közvetítője, interpretálója. Vagyis az üdvözülés csak az általa vallott hitelvek révén lehetséges. Ez magyarázza, teszi érthetővé számunkra a hitviták nagy számát és hevét, illetve az áttérések gyakorlatát. Az érdemi kompromisszum gyakorlatilag kizártnak tekinthető. Csak radikális választási lehetőség és kötelezettség adódott a felekezetek között.

2. A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében

Elsősorban az augsburgi (1530), a trentói (1564), a helvét (1566) hitvallást és az anglikán artikulusokat (1563 és 1571) kell kiemelnünk. A középkorban még sok minden homályos volt a hívek számára a kereszténységből. Ezért minden irányzat újraértelmezi a tanítást. Pontosan körülírják a szentségeket, az átváltoztatást, a megigazulást stb. stb. Mindegyik konfesszió ugyanazokat a kérdéseket járja körül. Az igaz, hogy más-más végeredményekre jutnak, de rendszerint olyanra, amelyek a helyi közösségeknek, adott kisebb-nagyobb régióknak jobban megfelelnek. E ponthoz kapcsolódóan nem feledhetjük a teológiai irodalom kora újkori felvirágzását, aminek magyarországi alkotói (Sylverster, Bornemissza, Dávid, Károli, Pázmány, Balásfi stb. stb.) közismertek.

3–4. Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről. Ehhez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása

E téren mindenekelőtt a felsőfokú lelkész- és papképzés megteremtésére kell gondolnunk. A grazi, bécsi, kolozsvári pápai kollégiumra, Debrecen, Patak és Pápa kollégiumaira, Nagyszombat intézményeire, a római Német–Magyar Kollégiumra, hatásukra és kisugárzásukra. Egy felső- és középfokú (vö. jezsuita gimnáziumok) oktatási hálózatra, ami a világiak számára is a középkorban elérhetetlen művelődési lehetőséget nyújtott. (Mint például Graz a magyar arisztokrácia, például a Zrínyiek számára.)

5–6. A saját istentiszteleti formák és saját nyelvi közeg kialakítása

Egyik felekezet sem mellőzi a liturgiát, mindegyik a saját igényeinek megfelelően alakítja át. Protestantizmus: igehirdetést, ,,igeliturgiát,, állítja a középpontba; a katolicizmus pedig egységesít és részletesen szabályoz: megszünteti a korábban nagyszámban virágzó helyi, regionális liturgiákat, helyükbe a megújított római rítust állítja. Nálunk is ez terjed el, kiszorítva többek között az esztergomi szertartásrendet. Azt kell mondani, hogy egyes lokális lutheránus templomi cselekmények sokszor közelebb állnak a középkori gyakorlathoz, mint a katolikusok. Szép példa erre a Brassó környéki magyar evangélikusok imái, istentiszteleti szokásai. Kétségkívül a protestantizmusnál kizárólagos lesz a nemzeti nyelv, a katolicizmusnál a liturgiában megmaradt a latin; de csak a liturgiában. Közhely, hogy a különféle bibliafordítások, prédikációs kötetek a modern irodalmi nyelvek megszületésének alapjai. Károli Gáspár és Pázmány példája mindnyájunk szeme előtt lebeg.

7. A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása

A kora újkori felekezeteknél egyaránt hangsúlyos a saját hittételek megismertetése szélesebb néprétegekkel. Maga a ,,propaganda,, szó is ekkor keletkezik. A nézetek terjesztésének fő eszközei a prédikációk, röplapok, vitairatok (Pázmány–Magyari István; Pázmány–Alvinczi Péter); továbbá népnyelvű korálok (nyomtatásban is, alapvetően protestáns műfajként híresültek el, de jelentős például a Kisdy-féle Cantus Catholici is); iskolai színjátékok (protestánsok is örömmel látogatták, nálunk főként jezsuiták, piaristák szervezték ezeket). Nem feledkezhetünk el a köztéri demonstrációkról, felvonulásokról, körmenetekről sem. Számos olyan kommunikációs forma jelenik meg ekkor Európában s következésképpen Magyarországon is, amely pályáját a későbbiekben már a vallási tartalmat elhagyva folytatta tovább egészen a 20–21. századig.

8. A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése

Optikánkat nagyban torzítja, hogy Magyarországon a trentói katolicizmus örökölte meg a középkori egyházszervezetet, és a protestáns egyházak építettek ki újat. Angliában, a skandináv országokban azonban ez fordítva van. Ott a protestantizmus a régi struktúrák jogfolytonos örököse. Nálunk is csak a nikolsburgi béke idejére (1621) dőlt el, hogy a trentói katolicizmus meg tudja őrizni a Királyság területén a Szent István-i hierarchiát. A Hódoltságban ugyanakkor - ha ideiglenesen is - új típusú, missziós szervezet létrehozása vált szükségessé. Tehát a katolicizmus is mutat fel nálunk új szervezeti képződményt.

9. A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján

Ilyen mechanizmusok például a vizitációk: evangélikus esperesek, szuperintendensek éppúgy végzik ezeket meghatározott időközönként, mint a katolikus püspökök. Mindnyájan azt vizsgálják, hogy betartják-e az előírásokat; megfelelőek-e az anyagi, infrastrukturális feltételek; milyen hiányosságok adódnak, ezek hogyan orvosolhatók stb. E téren is adódnak közös középkori előzmények: a hangsúly a kora újkorban a rendszerességen, az írásban felvett jegyzőkönyveken van, amelyek alapján a változások, vagy azok hiánya nyomon követhetők. Fontos még a tagok nyilvántartása: úrvacsora-, áldozási listák készítése, keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek vezetése, pontosabban kötelező és rendszeres elterjesztésük. Utóbbiak Magyarországon a 16–17. századtól kezdve egészen a 19. század végéig a legkiterjedtebb népesség-nyilvántartási módozatnak számítottak.

10. Az államhatalommal alkotott szimbiózis

Végül, de korántsem utolsósorban említjük meg az összes konfessziónak az államokkal megvalósuló összefonódását. Nálunk - legalábbis a 17. században - a Királyságban katolikus, Erdélyben református államegyházról beszélhetünk. Államhatalom és katolicizmus együttélésének további példája a gallikán Franciaország. A magyarnál és a franciánál vegytisztább államegyházi formációt alkot - esetenként mindmáig - a protestantizmus. Sok helyütt az államfő egyben a nemzeti egyháznak hivatalos feje is - à la VIII. Henrik. Az érdekközösség magától értetődő. Az államhatalom a társadalom felügyeletére szervezési mintát, sokoldalú támogatást nyer az általa preferált felekezettől. Utóbbi pedig hatékony eszközöket kap a küldetéséből fakadóan igényelt monopolhelyzet megteremtésére.7

 *

 Mindezek az alapvető jellemzők a középkori nyugati latin egyházból e formájukban hiányoznak; de megtalálhatóak az összes, kora újkorban létrejött felekezetben. Talán így már érthető a definíciónkban szereplő kitétel: a kora újkori katolicizmus a 17. század közepére/végére úgy nálunk, mint Európa más vidékein legalább annyira különbözött a késő középkori nyugati keresztény (latin) egyháztól, mint a protestáns felekezetek.

Protestantizmus és katolicizmus a kora újkori Magyarországon e konfesszionalizációs modellben mint az ország történetét számos meghatározó területen a középkortól elválasztó modernizációs folyamatok jelennek meg előttünk. Nagy kérdés, hogy meddig tart e kor kihívásaihoz alkalmazkodó progresszió? A volt hódoltsági területek újjászervezése sok tekintetben még a 18. század derekán is e minta mentén haladt. A 18. század második felében azonban az ország egészét tekintve a társadalom mindennapjainak fő szervezői már nem az egyházak, hanem mindinkább az állam. A kultúra, tudomány főbb művelői pedig egyre kevésbé meghatározóan kerülnek ki a felekezetek hivatásos képviselőiből. Ezzel is jelezve: az újkorból ekkor a ,,korai,, jelző végképp elhagyandó.

Reményeim szerint az itt vázlatosan ismertetett konfesszionálizációs modell mentén újragondolható és újragondolandó Magyarország 16–17. századi egyház-, művelődés- és társadalomtörténete. Nem az adatok, hanem rendszerezésük, értelmezésük terén. Legyen szó akár Pázmány ,,vallási toleranciájáról,,, akár az 1670-es évek erőszakos katolizációjának interpretációjáról.

 

 

Jegyzetek

 

1A. Elkan: Entstehung und Entwicklung des Begriffs ,,Gegenreformation,,. Historische Zeitschrift 112 (1914), 473–493.

2E szemléletre jó példa: W. Maurenbrecher: Geschichte der katholischen Reformation I. H.n., 1880.

3H. Jedin: Katholische Reform oder Gegenreformation? Luzern, 1946.

4A korábbi fogalmi rendszer kritikájával és az új paradigma alkalmazásának szükségével foglalkoztam már doktori értekezésemben (A magyar egyházi elit és Róma kapcsolatainak ismeretlen fejezetei 1607–1685. ELTE, 2000); A barokk pápaság 1600–1700 című könyvem előszavában (Budapest, 2004, 9–13); kitértem rá a Mezőváros, reformáció és irodalom (16–18. század) tudományos konferencián (Nagykőrös, 2001. június 2.) tartott előadásomban: A királyságbeli és hódoltsági katolikus felekezetszerveződés problémái egy római ad limina jelentés alapján (1630/1640). Nyomtatásban: Historia Litteraria 18, 123–138.

5Vö. John W. O’Malley: Was Ignatius Loyola a Church Reformer? How to look at Early Modern Catholicism. Catholic Historical Review 77 (1991) 177–193.

6További irodalommal lásd: Die Katholische Konfessionalisierung. Wissenschaftliches Symposion der Gesellschaft zur Herausgabe des Corpus Catholicorum und des Vereins für Reformationsgeschichte 1993 (Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte 198), hrsg. v. Wolfgang Reinhard–Heinz Schilling, Heidelberg, 1995. (A még újabb könyvészet ismertetésétől eltekintek.)

7E tíz kategóriát behatóbban tárgyaltam a Magyar Történelmi Társulat ,,Műhelybeszélgetések,, című vitasorozatának keretében. (MTA, 2005. november 16.)

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2008.1.9.