HAVASI ÁGNES

Török Endre (19232005)

 

,,Egy szellemi lénynek egyszer, a sem idővel,
sem térrel nem mérhető végtelen létben megadatott,
hogy megjelenjék a földön, és azt mondhassa magának: »Vagyok és szeretek.« Egyszer, csupán egyszer adatott
meg neki a cselekvő, az
élő szeretetnek az a pillanata,
e célra pedig a földi élet...,,
(F. M. Dosztojevszkij:
A Karamazov testvérek)

A Feltámadás és a Lélek tavaszi ünnepe között, 2005. április 11-én csöndesen elhunyt Török Endre, az orosz- és a világirodalom kiváló tudósa és nagyszerű egyetemi tanára. Ez a szívében is bölcs ember nyolcvankét éves volt.

1923-ban, Karácsony előtt két nappal született. Életét különleges ajándékként a legnagyobb, legszebb krisztusi ünnepek foglalják keretbe. Életútjának főbb állomásait1 felidézve látni fogjuk, hogy mintegy ötven éven keresztül az irodalomtudománynak és a tanításnak szentelte minden tehetségét és erejét.

Újpesten, tanítócsaládban látta meg a napvilágot. Ugyanitt a Könyves Kálmán Gimnáziumban, majd Rákospalotán egy nagy hírű magángimnáziumban végezte első iskoláit. 1943/44-ben egy év szabad bölcsészetet tanult a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán. Tanárnak készült. Ekkoriban egyaránt érdekelte a magyar irodalom, az olasz kultúra és a latin nyelv. Tanulmányait azonban a második világháború viszontagságai miatt csak két év múlva folytathatta. Az egyetem átszervezése és névváltozása után az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem szakán szerzett tanári diplomát 1951-ben. 1950-ben rövid ideig az újpesti iparos-tanuló iskolában tanított, illetve 1951-ben könyvkiadói lektorként dolgozott.

1952-ben kezdte el az aspirantúrát. Ekkortól tanult orosz nyelven. Aspiránsként a Szovjetunióba került. 1953 és 1955 között a Volga-menti Szaratovban élt, ahol a vidékre száműzött irodalomtudósok, Alekszandr Pavlovics Szkaftimov, illetve főként Julian Grigorjevics Okszman irányítása mellett folytatta tanulmányait. Egy későbbi (egyébként oly ritka) nyilatkozata szerint nagy hatással voltak rá ezek a professzorok, akik nemcsak a szakterületükön képviseltek kitűnő tudást, hanem emberi mivoltukban is rendkívülinek, példaadónak bizonyultak. Ez a kint tartózkodás - éppen Sztálin halálát követően - a ,,működő,,, az izgalmasan változó, mozgó történelembe is bepillantást engedett Török Endre számára. (A történelem alakulása, az embernek felkínált lehetőségek, az egyén szerepe és kiszolgáltatottsága a történelemben - ezek a kérdések mindvégig érdeklődése középpontjában álltak.) Egész további pályáját, érdeklődési körének alakulását döntően meghatározták ott szerzett élményei, a kiváló irodalomtörténészekkel (Borisz Mihajlovics Eichenbaum, Iraklij Andronyikov) való találkozások csakúgy, mint számos irodalmi emlékhely felkeresése. Ekkor tanulta meg azt is, hogy az írók, költők életművét a személyiségük titkán át vizsgálja. Az orosz kultúrával való közvetlen megismerkedése, a ,,szellemi beépülés az orosz hagyományba,,2 és tudásba életre szóló tapasztalattal ajándékozta meg. Innen ered ugyanakkor mély elkötelezettsége is e tudományos pályáját és egyéni emberi útját, személyes döntéseit is meghatározó tudás iránt.

1955-ben lett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az Összehasonlító és Világirodalmi Tanszék tanára. Évtizedeken át fáradhatatlanul tartotta az előadásokat a magyar irodalom szakos évfolyam diákjainak a 19. századi realista regényről. Ezek az órák mindvégig igen nagy népszerűségnek, kimagasló látogatottságnak örvendtek. Szó esett itt a francia és az angol regények mellett a fejlődési irányok különbözőségét feltáró lényegi összevetésben az orosz klasszikus irodalomról, főként Gogol, Goncsarov, Turgenyev, Dosztojevszkij és Lev Tolsztoj művészetéről. Előadásai a nem orosz irodalom szakosok számára is közel hozták, újszerűen megvilágított értékük alapján befogadhatóvá tették, és fiatal éveink igazi élményévé avatták az orosz kultúra alkotásait. Emellett különböző szakszemináriumokat vezetett, többek között a 20. századi európai regényről, főként Thomas Mann, Albert Camus és Franz Kafka prózájáról. Egy-egy mű értelmezése során azonban nem csupán regénypoétikai kérdések merültek föl, hanem esztétikai, eszmetörténeti, filozófiai szempontok is érvényesültek. Ha szükség volt rá, főként az 1960-as években, az orosz tanszéken is vállalt helyettesítést, illetve olykor drámaszemináriumot tartott vagy a kortárs magyar írók (például Fejes Endre) legújabb alkotásait mutatta be. Az 1970-es évek közepétől a tudományos diákköri munka és a tehetségek kibontakozását igyekezett nagymértékben, jó szívvel elősegíteni speciális óráin; regénypoétikai kiadványuk lektorálását is elvégezte. Ha csak tehette, segített a legjobb dolgozatok publikálásában. Az 1980-as évek első felében a saját kutatásaival összhangban, az egyetemi hallgatók aktív közreműködésével ,,Orosz eszmék a 19. században,, címmel az orosz nyugatos és szlavofil vallásfilozófiának, főként Belinszkij, Csaadajev, illetve Homjakov, Kirejevszkij és Szamarin életművének szentelt egy teljes évig tartó szemináriumot. Hallhattuk azonban őt Herzenről, Bakunyinról és Csernisevszkijről is. Más óráin ugyancsak a diákokkal közösen végzett munka eredményeként többek között Vlagyimir Szolovjov életművéről, Nyikolaj Bergyajev és Lev Sesztov filozófiájáról, illetve Paul Evdokimov franciaországi ortodox teológus Dosztojevszkij-értelmezéséről esett szó. 2003-ig, csaknem fél évszázadon át tartó egyetemi tanári hivatása és munkája során - újra meg újra átgondolva és magán átszűrve - számtalanszor végigelemezte Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeit. Sohasem tartott két egyforma órát ezekről a témákról, mindig volt új mondanivalója a fiatal nemzedéknek, akiket éppen tanított.

1966 és 1988 között számos szakdolgozat készült (olykor orosz nyelven is) az irányításával. A Magyar Irodalomtudományi Intézet Toldy Ferenc Könyvtárában őrzött munkák címének alapján dolgozatuk tárgyául legtöbben Dosztojevszkijt választották, azután Tolsztojt, illetve Csehovot (nemegyszer világirodalmi kitekintéssel) és a felesleges ember témáját az orosz irodalomban.

Török Endre harminc évi oktatói munka után hivatalosan 1985 végén ment nyugdíjba az ELTE világirodalmi tanszékéről. ,,A csúcson kell abbahagyni,, - mondta ekkoriban vidáman, majd az újabb és újabb búcsúztatások ellenére tovább folytatta az óraadást, legvégül már csak a fogadóórák megtartását ugyanott, csaknem egészen a bölcsészkar, illetve tanszékének 2000-ben történt elköltözéséig. Valójában többszöri visszavonulási szándéka ellenére sem tudta abbahagyni a tanítást, életének szerves részét képezte ez az oktatói–nevelői munka. 1991-ben és 1999-ben nem tudott nemet mondani a vidéki egyetemek, a Miskolcon létrehozott Nagy Lajos Király Magánegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Piliscsabán található bölcsészkarának felkérésére sem. Nagyon szívesen karolt fel ,,fontos ügyeket,,, és jelenlétével, aktív közreműködésével is ezeknek az intézményeknek vagy más szellemi kezdeményezéseknek a munkáját, fennmaradását igyekezett támogatni. Mindkét helyen előfordult, hogy bombariadóval zavarták meg az első években az oktatást. Tanár úr később elmesélte, hogy egy cseppet sem zavartatta magát, nagyszerű órákat tartott a közeli kávézóban... Vendégtanárként csaknem nyolcvan évesen, betegeskedésére hivatkozva hagyta abba végképp a tanítást.

Nem keresett munkájáért jutalmat, dicséretet. Nem szeretett és nem várt el semmiféle szervezett ünneplést. Ennek ellenére többször is megtalálta őt a hivatalos elismerés. Utoljára, némileg későn, 2004 márciusában Széchenyi-díjjal jutalmazták több tudós generációt felnevelő tudományos-tanári életpályájáért, illetve a Tolsztoj-életmű és az orosz vallásbölcselet kutatása terén elért eredményeiért, valójában: úttörő munkájáért.

Utolsó három éve már csakugyan visszavonulás volt. Betegsége, gyengesége miatt javarészt otthon tartózkodott. A korábbi sok-sok ,,külső,, kötelezettséget, hivatalos elfoglaltságot, emberi kapcsolatot és ügyet lehetőség szerint igyekezett redukálni. A körülötte szűkebbre vont körök ellenére megmaradt, sőt elmélyült a szeretete azok iránt, akikkel még kapcsolatban állt.

 *     *     *

 Török Endre hazai és nemzetközi szinten is kiemelkedő tudományos munkássága, ránk hagyott gazdag szellemi öröksége több lényeges részre tagolódik. Külön figyelmet érdemel a fentebb már részben említett egyetemi tanári pályája, az élőszóban elmondott valódi tanítás, és külön figyelem jár a mindezt teljes egésszé ötvöző irodalomtudományi műveinek: a kutatási eredményeit bemutató monográfiáknak, értékes tanulmányainak, illetve a nagyjából huszonöt évet felölelő esszéisztikus-meditációs írásainak. Minden bizonnyal alaposabb vizsgálat tárgyát képezi majd az a filozófia vagy vallásbölcselet, amely legmarkánsabban ez utóbbi időszakában bontakozott ki. Szólnunk kell ugyanakkor a pályája kezdetétől fontos szerepet játszó szerkesztői tevékenységéről is, a kortárs irodalmi életben való aktív részvételéről, amely összefonódott irodalomtudósi munkájával.

Élőszóban elhangzott előadásai csodálatosan maradandók, valóban életre szólóak tanítványai számára, akik közül jó néhányan - akárcsak némely tanár kollégája, legkivált Balassa Péter esztéta - ,,emberként, nevelőként,,3 is példaképüknek, Mesterüknek tartották őt. Én magam sokszor gondolok arra, hogy elsősorban általa tanultam meg, mit jelent valóban tanítványnak lenni. Török Endre tanár úr volt az én egyetemem. Megmaradt, féltve őrzött jegyzeteink ma is elevenek, most is éppúgy felidézik azt a szellemi intenzitást, amit annak idején az egyetemi előadóteremben vagy a sokat emlegetett szemináriumi szobában, ama híres péntek délutánokon, a Dosztojevszkij-regényekből jól ismert ,,ferde nap sugarainak,, alkonyi fényében, a Belvárosi Plébániatemplom szentélyének közvetlen szomszédságában együtt átélhettünk. Jól tudom, hogy számára is, élete végéig ugyanilyen fontos volt az a sok évtizeden át változatlanul rendelkezésére álló szoba, az ott elhangzó, a látható valóságon szüntelenül túlmutató szavak, illetve - az értelmünk és a szívünk felemelkedése nyomán - a hely és az idő e különös megszentelődése. Kiváló, nagy tehetségű gondolkodó és előadó volt, szuggesztív egyéniség, aki hihetetlen koncentrációval, intellektuális erővel tartotta kezében a folyvást lényegre törő gondolatmenetet. Egyéni módon, de mindig közérthetően fejezte ki magát, az irodalom- és történettudomány, a filozófia és az esztétika, a logika és a retorika, sőt olykor a teológia eszköztárára támaszkodva. A legfelsőbb szintézisét adta ezeknek a tudományoknak valamennyi óráján. Sajátos, egyedi nyelvében és fegyelmezett, kiforrott szóhasználatában a transzcendencia utáni vágy és szomjúság fogalmazódott meg, sokszor anélkül, hogy Isten nevét kiejtette volna. Felsőbb erőről, a természeti törvényről, a lelkiismeret felett ható erőről, tételezett erkölcsi középpontról, illetve közös emberi lényegről és érdekről beszélt, amikor a nagy orosz regényeket elemezte.

Az életmű szóbeli része mellett mind a mai napig érvényesek és kiemelkedők Török Endre tudományos publikációi is. Minthogy az oktatói munkával párhuzamosan rendszeresen részt vett a magyarországi könyv- és folyóiratszerkesztésben (szinte az indulás pillanatától szerkesztette a Kortárs és a Nagyvilág című irodalmi lapot), első tanulmányai főként az orosz szépirodalmi művek, eleinte leginkább verseskötetek (Lermontov, Brjuszov, Nyekraszov) magyar nyelvű kiadásához kapcsolódnak. Az 1960-as években ugyancsak rendszeresen írt recenziókat (olykor egészen ihletett művészi stílusban is) a frissen publikált magyar regényekről és versgyűjteményekről. Számos kötet elő- vagy utószavát készítette el. Ezek közül kiemelkedik az Avvakum protopópa önéletírásához készült kísérő tanulmánya, amelyben az orosz egyházszakadás és a fanatizmus problémáját is megvilágítja, a Pilinszky János halála után két évvel, 1983-ban a válogatásában és szerkesztésében megjelent interjúgyűjtemény bevezetője, illetve Hamvas Béla Scientia sacra című kötetének utószava csakúgy, mint a Bergyajev-fordításokhoz írott tanulmányai. Igen jó érzékkel ismerte föl Pilinszky János kivételes szerepét a magyar irodalomban, kiváltképpen a személyén átragyogó értéket, amely ,,egy bennünket meghaladó rend tükörképe,,. Itt említjük meg, hogy 1960-ban, a 100 híres regény című kötetben, amelynek Török Endre volt az egyik szerkesztője, egyebek mellett Tolsztoj Háború és béke című művéről Pilinszky Jánossal íratott rövid ismertetést.

Török Endre évtizedeken át örömmel, kitartó érdeklődéssel és nagy hozzáértéssel vett részt az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében készülő Világirodalmi Lexikon valamennyi kötetének munkálataiban. 1968-tól, a címszólistákat összeállító előkészítő munkáktól kezdve az utolsó kötet megjelenéséig, az 1990-es évek közepéig az orosz irodalmi anyag főmunkatársaként szívesen szervezte az egyes szócikkek megíratását, nagy gondot fordított a megfelelő, leginkább hozzáértő szerzők kiválasztására. A teljes hozzátartozó anyag lektorálásán kívül a legfontosabb orosz cikkeket mindig maga készítette el. Ezek tanulmányszerű mélységgel szólnak egy-egy alkotó teljes életművéről és jelentőségéről. A magyarországi rendszerváltás után készséggel támogatta, hogy a szovjet korszak irodalmi cikkei között (az S-betűs szerzőktől kezdve) nagy számban és hoszszabb terjedelemben jelenjenek meg az üldözött, tiltott, szamizdatban vagy emigrációban publikáló, hazájukban elhallgatott írók művészetéről szóló lexikoncikkek is (elsősorban Gereben Ágnes munkája nyomán). Ezekben az években az orosz anyag szerkesztőjeként szívből örültem annak, hogy vele együtt dolgozhattam.

Mindazonáltal ,,indokoltan,, nem jelentetett meg sok saját könyvet, de amit elkészített, az kiállja az idő próbáját, és ma is nagy haszonnal forgathatjuk.

Török Endre az orosz kritikai realizmus történetéről szóló kandidátusi dolgozata nyomán, tematikájának a romantika korszakával bővített változataként készítette el az Orosz irodalom a XIX. században című átfogó munkáját, amely megjelenése, 1970 óta évtizedekig alapkönyve volt az orosz szépirodalomról és kultúráról való tájékozódásnak. Bár többször felmerült újra történő kiadásának a gondolata, az átdolgozott változat tudomásom szerint mégsem született meg. Ez a mű eredetileg Iglói Endrével, a debreceni egyetem orosz tanszékének tanárával közös munkaként készült volna el, ám mégis önálló könyvként látott napvilágot. Az előszó tanúsága szerint nemcsak azt mutatja be, ,,hogy milyen volt a 19. századi Oroszországban az irodalom,,, hanem azt, hogy ,,milyennek mutatta magát az irodalomban Oroszország,,.5 Újdonságként ható, a történettudomány által mélyen inspirált aspektusból, a nemzeti önkeresés, önvizsgálat és az irodalom etikai kérdésfelvetésének szempontjából tekinti át az orosz irodalom különösen gazdag korszakát oly módon, hogy az orosz kultúrát értékei révén teljes joggal az egyetemes kultúra részeként mutatja be. Egyes fejezetei tanulmányszerűek, s így önállóan is jól értelmezhetők. E könyv olvasmányossága, stílusa sokban emlékeztet a 20. század első felében született legjobb hazai világirodalomtörténetekre, Babits Mihály és Szerb Antal műveire.

Irodalomtörténészi kutatásai kezdetén Mihail Lermontovval kívánt behatóan foglalkozni, majd az 1960-as évek elején egyre határozottabban Lev Tolsztoj művészetének vizsgálatát tűzte ki célul. Szerkesztőbizottsági tagként ugyancsak ekkortól vett részt Tolsztoj műveinek tízkötetes kiadásában. (E munkába bevonta tanítványát, Konrád Györgyöt is, akit kilenc kötet szerkesztésével bízott meg.) 1978-ban készült el Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma című akadémiai doktori értekezésével. Disszertációja, amely könyv alakban több ízben napvilágot látott, Tolsztoj nagy regényeinek magas szintű, a világirodalom és kultúra egészében elhelyezett értelmezése. A főként Goethével és Dosztojevszkijjel való összevetésben - a világfelfogást, a létállapotot érintő egyensúly és egyensúlyvesztés kérdését, illetve művészi megformálását is érintve - a különbségek és az azonosságok dinamikus gondolatmenetén keresztül bontakozik ki előttünk Tolsztoj, a művész, a tanító és a prédikátor szüntelen tökéletesedést kereső útjának és páratlan életművének lényeglátó, nagy szellemi intenzitásról tanúskodó elemzése.

Tudományos eredményeinek publikálása után, ám kétségkívül azok talaján, főként az 1980-as évektől, nagyjából egy időben az orosz vallásfilozófusok elmélyülő tanulmányozásával, egyre inkább az esszészerű elmélkedés, vagy amiként ő maga nevezte, a meditáció felé fordult.6 Írásaiban, amelyek többnyire a Vigilia című folyóirat hasábjain olvashatók, és ahol e műfajnak máig élő rovatot (,,Mai meditációk,,) teremtett, ekkortól kezdve jelentkeznek olyan témák, amelyek egyfajta keresztény antropológiának és erkölcsfilozófiának is nevezhetők: mindig az ember világban (a ,,technikai civilizációban,,) való, Istenhez, a felebarátaihoz és önmagához mért helyzetét, az ember sorsát, ,,önalakítását,, és felelősségét vizsgálja. Ki a szabad? címmel 2000-ben napvilágot látott utolsó kis könyvében, amely - tanítványai kívánságára - részben a korábbi írások gyűjteménye, az emberi szabadság kérdését helyezi a középpontba. A többnyire evangéliumi alapú meditációk mögött a nyugati egyház és gondolkodás jeles képviselőire való hivatkozások mellett sokszor érezhető az orosz kultúrának, az irodalomnak és a vallásbölcseletnek az egyetemes embert érintő kérdésfelvetése és ihlető hatása (főként Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij, illetve Vlagyimir Szolovjov és Nyikolaj Bergyajev művei nyomán); a kérdésekre adott válaszok azonban az imádság, a személyes, belső meggondolás, töprengés és élettapasztalat gyümölcsei.

Török Endrének nem csupán tanárként, hanem jó tanácsadóként, sőt nemegyszer jótevőként is többen tartozunk hálával. Bár nem tekinthető ,,lelkivezetőnek,, olyan értelemben, amilyenben az ortodox lelkiatyákat annak tartjuk, mégis, ,,sztareci fokozatú tudása,,7 volt az élet számos nagy kérdésében. A hozzá közel állóknak minden tehetségével, bölcsességével, felelősségvállalásával és kiváltképpen rendkívüli, személyes szeretetével igyekezett segíteni vagy irányt mutatni. Különös adománya volt ez, valójában már fiatal kora óta. Mindig is dialogikus személyiség volt, nyitott és készséges a másik ember (akár szakmai, akár személyes) problémáira. Krisztus evangéliuma, illetve a nagyon mélyen megismert Dosztojevszkij és legkivált Tolsztoj életművének, erkölcsfilozófiájának a legfőbb tanítása nyomán a cselekvő, szolgáló szeretetet igyekezett megvalósítani, miközben állandó munkát végzett önmagán, és szüntelen harcot folytatott azért, hogy lelkiismerete, a Lélek szerint éljen, sőt másokat is erre, az istenképmásiság, a ,,csoda,,8 felszínre hozására, az isteni törvény beteljesítésére tanítson. Nagyon nagy lelkierő és féltő szeretet sugárzott belőle, de ezt az erőt ő maga is folyton kereste és fentről kapta. Karizmatikus egyéniség volt, elsődlegesen ,,aljosai,, alkat, aki megérezte, ha feltétlenül szükség volt a segítségére. Sok tanítványa, barátja vallja, hogy életének döntő pillanatában Török Endre mellette állt. Számos lelki adománya volt, és ezeket készséggel, legmélyebb meggyőződése szerint használta az emberek szolgálatára. Legjobb éveiben állandóan rendelkezésre állt. Folyvást törekedett arra, hogy tudja, ,,mi a fontos, mi a fontosabb és mi a legfontosabb,,.9 Igyekezett ezt a mércét állítani maga elé, és ennek - lényegében az örökkévalóságnak - a fényében vizsgálni tulajdon cselekedeteit, tevékenységét, azért, hogy a külső világról egyre jobban leválva a belső embert keresse és valósítsa meg. Utolsó éveiben az Isten színe elé állásra készítette föl magát. De ez a készülődés, sőt virrasztás, lelki éberség és szüntelen, vágyódó, aktív készenlét jellemezte hosszú élete során. Személye, élete igyekvő példája teszi hitelessé tanításának nagy, maradandó művét számunkra.

Tanár Úr szeretett volna csöndben, észrevétlenül távozni. Talán olyan némán és méltóságteljesen, amiképpen Tolsztoj Három halál című novellájában az erdő mélyén a fa - a természet rendje szerint - kidől társai közül. Török Endre, ez a jó néhányunk számára feledhetetlen, kedves ember, ez az idős korában is csodálatos gyümölcsöket termő ,,fa,, nagyon mély gyökereket eresztett a szívünkben. Nem sikerülhet tehát maradéktalanul ez a néma észrevétlenség, s nem marad fájdalom nélkül a távozás. Lehetetlen, hogy ne emlékezzünk meg róla. Nem csupán személyének a kivételessége, hanem szellemi teljesítménye, az örökül hagyott életmű értéke, jelentősége, a tanítványiság és a szeretet felelőssége egyszerre kötelez bennünket erre a megemlékezésre.

Mégis biztosan tudjuk, hogy ha nagy bánatunkra el is távozott közülünk, a fénye - megmarad.

 

Jegyzetek

 

1Ezúton szeretnék köszönetet mondani az ELTE Egyetemi Levéltár főlevéltárosának, Kissné Bognár Krisztinának az életrajzi adatok pontosításában nyújtott önzetlen segítségéért. E cikk biográfiai adatokkal és bibliográfiával kiegészített, orosz nyelvű változata megjelent: Studia Slavica Hung., 2005. 3-4. 443-454.

2A Szovjetunióban tanultak. Az irodalomtörténész: Török Endre. Szovjet Irodalom, 1978. 4. 149.

3Kaland és komoly játék. Beszélgetőtárs: Szirák Péter. In: Balassa Péter művei. 2. Végtelen beszélgetés. Interjúk. (Felelős szerkesztő Korányi Margit.) Palatinus, Budapest, 2004, 375.

4Elöljáróban. In: Beszélgetések Pilinszky Jánossal. (Vál. és szerk. Török Endre.) Magvető, Budapest, 1983, 6.

5Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században. Gondolat, Budapest, 1970, 5.

6Az 1960-as években keletkezett cikkei között találunk egyet, amelynek az alcímében már benne volt a meditációra való utalás: A látomás hatalma - és gyengesége. (Meditáció Csoóri Sándor verseskötetének olvasásakor.) [Menekülés a magányból.] Új Írás, 1963. 4. 470-472.

7Saját szóhasználata egy 1981-ben tartott szemináriumán.

8,,...az ember eredetileg: csoda,,; ,,Az emberben a csoda az, amit újra meg kell találni.,, Így fogalmaz Török Endre az ember istenképmásiságáról szólva egy interjúban: Amit újra meg kell találni. In: Ki a szabad? Meditáció. Kairosz, Szentendre, 2000, 142.

9Török Endre: Lélek és egyensúly. In: uő: Ki a szabad? 80.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2006.04.21.